Cinka búcsúlevele

,,Itthon vagyok. Újra. Alig hiszem el. A háború annyi mindent megváltoztatott és tönkre tett. Városokat, családokat, embereket, egy egész világot. Engem is megváltoztatott. Az elmúlt hat év alatt megkeményedtek a vonásaim, már nem érzek örömöt a szívemben, már nem látok jót semmiben, a kezem már nem olyan puha mint régen, már nincs bennem semmi báj, már nincs bennem a semmi csak komorság. Tönkre tett engem a sok hulla és sebesült látványa, a sok szenvedés és nyomor, a romba dőlt házak és életek, s az árván maradt gyerekek és a szeretteiket gyászolók látványa. Csak egy valami tartotta bennem azt a maradék kis élet erőt ami megmaradt nekem, hogy újra láthassam azt aki oly fontos nekem. Aki miatt minden nap éreztem, hogy érdemes életben maradnom.
Már alig vártam, hogy végre befusson a vonat. Hát eljött ez a perc is. Mikor megérkeztem Budapestre, sajnálattal láttam a velem szembejövő emberek arcán a háború nyomait. A szenvedés itt is jelen van, senki sem olyan boldog mint régen, senkiben nincs már öröm, csak a megkönnyebbülés, hogy sikerült valahogy túlélniük.
Meglátogattam azt a helyet ahol régen laktunk. Fájdalom öntötte el szívemet mikor láttam, hogy a házat lerombolták. Az a sok évnyi boldogság, s az a sok szép emlék mind oda veszett. Nem maradt belőle semmi csak törmelék és hamu. Míg távol voltam minden megváltozott. A szomszédok egy része utcára került, másik része elmenekült a háború elől és többen meghaltak. Ám akit a legjobban sajnáltam az Terka néni volt. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy megtudjam, elhunyt. Terka néni a velünk szemközti házban lakott, mindig szívesen jártam hozzá segíteni a házi munkában, vagy csak egyszerűen beszélgetni. Mindig sütött nekem sütit, én meg mindig bevásároltam helyette. Olyan volt mintha az anyám lett volna. A legmegértőbb ember akit valaha is ismertem. Nem is szívesen hagytam itt őt. Nagyon öreg volt szegény, féltettem őt. Nem akartam, hogy baja essen, így egy barátnőmre bíztam. Együtt is érte őket a végzet... Aztán rátaláltam a testvéremre. Lujza várandós lett Elektől. Az a sok esztendő úgy megviselte őket, mégis, hogy szeretik egymást még mindig. Nem számít nekik a pénz, sem az, hogy lassan nincs hol lakniuk olyan szegények lettek az évek során. Nekik csak egy valami számít, hogy együtt lehessenek. Nagyon szép is az ő szerelmük, ritka az ilyen két drága kincs, akik ilyen kitartóak és ilyen hűségesek egymáshoz. Mindenben segítik egymást. Támaszt nyújt az egyik a másiknak. Bár nincs pénz a háznál ők mégis küzdenek, hogy együtt élhessenek, hogy felnevelhessék jövendőbeli gyermeküket. Elek most is épp munkát keres, Lujza meg takarítást vállalt egy gazdagabb családnál. Épp csak annyira jussa, hogy meglegyen nekik a minden napi betevő falat. Én is segítek nekik anyagilag. Azt a kis pluszt ami megmaradt oda adtam nekik. Nem sok, de ezzel is segítem őket, mégis csak a testvérem. Az egyik legfontosabb ember az életemben. Nagyon hiányzott már, én mégis Sándorhoz jöttem vissza. Hát meg is kerestem őt. Bevallom nem volt egyszerű mivel elköltöztek. Mikor megismertem az apjával élt, ő vett fel a házhoz cselédnek. Akkoriban nem volt más munka lehetőségem. Igaz mindezek mellett ápolónőként dolgoztam, de abból csak a lakbért tudtam fizetni, ételre már nem maradt szinte semmi. Így muszáj volt még egy állás. De nem is bántam, mindig kedvesek voltak hozzám, együtt ebédelhettem és vacsorázhattam velük. Volt, hogy még akkor is ott voltam mikor már rég lejárt a munka időm, mindig hosszasan beszélgettünk az apjával. Mindig nagyon kedves volt hozzám, azt mondta olyan mintha a családjukhoz tartoznék. Talán ezért nem is bánta, mikor a fiával elkezdtünk szimpatizálni. Sőt ő mondta neki, hogy vigyen el engem vacsorázni. El is vitt, csodálatos este volt. Lágy zene szólt, vidám kis egyszerű fények világítottak meg minket és a legjobb bort ittuk amit eddigi életemben bármikor. Aztán egyre többször vitt vacsorázni. Majd a szimpatizálásból szerelem lett és a szerelemből élettárs. A legodaadóbban szeretett mint előtte bárki is tehette volna. Ő volt, és még most is ő az első férfi az életemben akit valaha szerettem. Egyik nap aztán oda lépett hozzám és megkérdezte lennék e a felesége. Igennel válaszoltam neki és hihetetlenül boldog voltam. Életem egyik legszebb perce volt ez. Akkor úgy éreztem, hogy végre lesz saját életem és ráadásul azzal az emberrel akit először engedtem magamhoz igazán közel, akitől megkaptam életem első csókját és akit a szívemből szerethettem. Rohantam is Terka nénihez mesélni, s ő megígérte, hogy ezentúl is mindenben támogat majd, csak azért néha látogassam meg őt. Istenem, hogy én milyen boldog voltam akkor. Aztán jött a tervezgetés, hogy mikor lesz az esküvő, hogy hol tartsuk, kik jöjjenek, meg ilyesmi. Mindketten úgy éreztük, hogy most már semmi nem állhat közénk, hogy semmi nem ronthatja el a boldogságunkat. Aztán pár hónap múlva beharangozták a háború közeledtét. Majd pár hét elteltével jött a levél, hogy szükség van ápolónőre a fronton és haladéktalanul induljak el otthonról. Abban a percben egy világ omlott össze bennem. Mindent és mindenkit aki fontos ott kellett hagynom, hogy segíthessek a háborúban. Borzasztóan nehéz volt az indulás. Még pár napig maradhattam, de nem sokára mennem kellett. Fájdalmasan vettem búcsút mindenkitől. Aztán hat év elteltével újra itt vagyok. S most úgy érzem mintha kitépték volna a szívemet. Sándor megnősült és gyerekei lettek. Mutatott nekem egy levelet amiben az állt, hogy megtalálták a holttestemet. Azt mondta, hogy nagyon sokáig nem állt talpra a hír után. Hogy csak hálni járt belé a lélek, de talpra kellett állnia, mert az apja beteg lett és ápolnia kellett őt. Később az apja kívánságára meg kellett nősülnie. Ez volt az ő utolsó kívánsága halála előtt. Így hát Sándor engedelmeskedett az apai kérésnek és családot alapított. Azt mondta sajnálja, hogy így történt, bár ösztönei azt súgták, hogy még élek, ő mégis megnősült. Aztán kérdeztem a levelekről amiket küldtem neki. Azt mondta nem kapta meg őket, hisz akkor nem így lenne most és, hogy nagyon sajnálja a dolgot. Aztán még beszéltünk egy keveset és végül búcsút vettünk egymástól.


Haza jöttem és mindez hiába. Terka néni és a barátnőm halott, Sándornak családja van, én meg elvesztettem mindazt ami eddig éltetett. Csak a nővéremék boldogsága tölt egy csöppnyi örömöt a szívembe, de mégis fáj, hogy anyagilag tönkre mentek. Már úgy érzem soha nem leszek boldog. Ki halt belőlem minden boldogság. A háború sokkal jobban megviselt mint gondoltam. Az a sok nyomorúságos év, küzdeni azért, hogy életben maradj és mások életéért. Küzdeni azért, hogy ne menj tönkre, s hogy bírjad lelkileg. Még ha a karjaidban százan is halnak meg.
Bírtam én, de már nem bírom tovább. Elvesztettem mindent amit kaptam, vagy amit kaphattam volna az élettől. Sándor szeretete egy ajándék volt, ami egyszerre örökre elveszett a múltban. Most már nincs miért maradnom. Most már nincs kiért maradnom. Így hát búcsúzom. Szerettelek, hát hiába.

A te Cinkád.