2009. július 31., péntek

vers Zsuzsától:)


Rab Zsuzsa: Lehet

Hát még lehet? Mégis lehet?
Lehet?
Virágos isten küldött tégedet!
Megint veled? veled, veled, veled?
Az ócska sláger-dallam is nevet,
sajnos, a vénkisasszony is nevet,
mi tagadás, a bácsi is nevet
nevet, nevet, hogy lehet,
hogy veled,
megint veled, hogy azértis, lehet,
hogy tiporjuk vakon az éveket,
külön-külön, mégis veled, veled,
a metrólépcsőn ifjú szédület
röpít és részegít, s az is nevet
és csúfolódón nyelvet öltöget,
azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
és zörgő szíved is szeret, szeret,
s már nem számoljuk rég az éveket,
már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
kicsoda játszott velem és veled,
csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet -
sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?
Majd vénülök magamban, nem veled,
mint olvasón, morzsolok éveket,
pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
és minden éjszakám veled, neked,
és minden reggelem neked, veled,
és mindig nélküled és nélküled,

halálos ágyamon, ott is veled.
Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
Amire nem jutott szavam neked,

elmondja majd istenem-istened.

2009. július 28., kedd

2009. július 26., vasárnap

...


- Csak egy világ van – felelte a leány halkan – s akik szeretik egymást, találkoznak benne újra és újra. Találkoznak, elbúcsúznak és elmennek. Aztán újra találkoznak, és újra elmennek, újra meg újra, míg elérkezik az idő, amikor nem kell megváljanak egymástól többé.

Meghal. És ha Ő nem lesz, én se leszek. Hogyan lehetnék én, ha ő nincsen...


József Attila: Az én ajándékom


A szívem hoztam el. Csinálj vele
Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni
És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.

Oly fényes az még, mint új lakkcipő
És lábod biggyedt vonalára szabták,
De ruganyos, mint fürge gumilabdák
És mint a spongya, mely tengerbe' nő.

Két fájó karral nyújtom mostan néked
És fáradt barna szóval arra kérlek:
Ha eltiporsz is füvet, harmatost,

Ha elkopott a lakktopánka egyszer
S ki megfoltozza, nem terem oly mester,
Az utcasárba akkor se taposd.

József Attila: Ülünk egymás mellett a padon


Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
- Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? -
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek


Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.

szép,kellemes múzsika :)















És írja meg, hogy nagyon hosszú volt a tél, de most már vége van, és a juhok is bárányoznak már, és... és írja meg, hogy én is várom már, hogy visszajöjjön onnét... és hogy... lehet, hogy ott minden sokkal szebb, mint itt, de itt most már tavasz van, ezt írja meg, hogy tavasz van, és... a virágokról írjon neki, meg a madarakról, meg hogy este... írja meg, hogy egy kis ökörszem fészket rakott a tűzifa között, és máshonnan kell vegyem a fát, és hogy már csak ő hiányzik egyedül... ezt írja meg, Birtalan bácsi. Hogy már csak ő hiányzik egyedül. (Wass Albert)

2009. július 20., hétfő

...




"Szeress egészen mellékesen és szelíden, kissé szórakozottan is, csak úgy, ahogy lélegzik, vagy ahogy egy keddi napon, mikor "nem történik semmi", él az ember. Már nem szeretem, amikor úgy szeretnek, mint egy operaelőadás második felvonásában, mikor az összes kürtök üvöltenek, a reflektorok a szivárvány minden színében játszanak, s a főszereplők ezer pengőt kapnak a mutatványért esténként. Szeress úgy, mint egy nem nagyon fontos magánügyet, figyelem nélkül. Akkor, talán, majd én is odafigyelek." - Márai Sándor

2009. július 4., szombat

the Secret-godolatok

"A titok válasz mindenre ami volt, ami van és ami valaha lesz"
Emerson

Mindent, ami az életedben történik, te vonzottad az életedbe. És mindent az a kép vonzott magadhoz, amit a fejedben őrzöl. Amire gondolsz. Hiszen, bármi járjon is a fejedben, azt magadhoz vonzod. A bölcs emberek mindig is tudták ezt. Visszanyúlhatunk egészen a babiloniakhoz, akik ismerték a titkot. Emberek kis csoportjáról van szó, akik azóta is titokban irányítják a világ menetét.

Számomra a legegyszerűbb módja annak, hogy megértsem a Vonzás Törvényét, ha magamat egy mágnesként képzelem el. És tudom, hogy a mágnes magához vonzza a dolgokat. Egyszerűen fogalmazva, a Vonzás Törvénye kimondja, a hasonlók vonzzák egymást. Most valójában a gondolatok szintjéről beszélünk.

Emberként az a dolgunk, hogy azokhoz a gondolatokhoz ragaszkodjunk, amiket valójában szeretnénk, hogy tökéletesen tisztában legyünk azzal, mit is akarunk valójában, és ekkor felélesztjük az Univerzum egyik legerősebb törvényét: a Vonzás Törvényét.

Azzá válunk, amire a legtöbbet gondolunk, és azt vonzzuk magunkhoz, amire a legtöbbet gondolunk. Ha a fejedben látod, akkor a kezedben kapod meg. És ezt az alapelvet három egyszerű szóban lehet összegezni: A gondolatok dolgokká lesznek.

Ez egy vonzásokra épülő Univerzum. Minden a vonzásról szól. A Vonzás Törvénye mindig működik. Ha hiszel benne és érted, ha nem. Mindig működik. Gondolhatsz a múltra, a jelenre, vagy a jövőre. Ha emlékszel valamire, megfigyelsz, vagy elképzelsz valamit, akkor a folyamat során egy gondolatot keltesz éltre és a Vonzás Törvénye, ami az Univerzum legerősebb törvénye, válaszolni fog a gondolatodra.

Ha gondosan szemléljük a dolgokat, a titokkal kapcsolatban rájövünk, hogy agyunk ereje a figyelmünk hatalma, hétköznapi életünkben is mindenhol ott van. Csak ki kell nyitnunk a szemünket, és észrevenni azt. Látni majd, hogy a Vonzás Törvénye a társadalomban is működik. Ha észreveszed, hogy az, aki többnyire betegségekről beszél az beteg lesz. Látod, hogy az, aki többnyire gyarapodásról beszél, az gyarapszik. A Vonzás Törvénye nyilvánvaló, és mindenhol ott van, ha megérted, hogy miről is van szó. Olyan mintha egy mágnes lennél, ami gondolatokat, embereket, eseményeket, életstílust vonz magához. Sőt, minden, ami tapasztalatunk részét képezi a Vonzás Törvénye miatt van.

Minden, ami körbevesz most az életedben, beleértve azokat a dolgokat, amikre most panaszkodsz, te vonzottad magadhoz. Tudom, hogy ez első hallásra olyan dolog, amit legszívesebben meg sem hallanál. Azonnal azt mondod: "Nem én vonzottam magamhoz az autóbalesetet, nem én vonzottam magamhoz azt a bizonyos ügyfelet, nem én vonzottam magamhoz, az adósságot. Nem én vonzottam...azt a bármit, ami miatt panaszkodom." Én pedig azért vagyok most itt, hogy némileg felbosszantsalak és elmondjam "De igen, Te vonzottad magadhoz"!

És ez a legkeményebb tény, amit el kell fogadnod. De ha elfogadtad, az életed megváltozik. Ez a nagy, általános titok része. Legtöbbünk tudatosság nélkül vonzza a dolgokat. Azt hisszük, hogy nincs hatásunk rá, gondolataink, érzéseink automata üzemmódban vannak, és így minden esemény a tudatosság szintjén ér el minket. Ha most hallod ezeket először, úgy érezheted: "Jujujj, akkor most ellenőriznem kell a gondolataimat?... Ez elég nagy erőfeszítésbe kerülhet!" Eleinte valóban így fest a dolog, de a kaland csak itt kezdődik.

Jó napok, rossz napok, a gazdag gazdagszik, a szegény szegényedik. Mindez attól függ, hogy az ember a legtöbbet mire gondol, s a legtöbbször mit érez. Most, azonnal elkezdheted egészségesnek és eredményesnek érezni magad. Érezheted a szeretetet, ami körbevesz; még akkor is, ha valójában nincs is ott. És ekkor az történik, hogy az Univerzum igazodik az általad énekelt dal természetéhez. Az Univerzum igazodni fog a belső érzésed természetéhez és megnyilvánul, mert úgy érzel, ahogy.


2009. július 3., péntek

tavaszom....



















Egy szép napon rájövök, hogy az élet már csak ilyen: nincs értelme és nem változik. És belenyugszom. (Coelho)

A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek. A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül - távol a szememtől és a szívemtől - ez az összes víz beleömlik a tengerbe. Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem, a Piedra folyót, a kolostort, a templomot a Pireneusokban, a ködöt, az egész utat, amit megtettünk. Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam. (Coelho)

Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem. (Coelho)

A szerelem olyan, mint a kábítószer. Először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz. Még nem váltál függővé, de annyira jólesett az az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek. Ha két percre eszedbe jut a szeretett lény, hát három órára elfelejted. De aztán szép lassan rászoksz, és teljesen függővé válsz. Ekkor már három óráig gondolsz Rá, és csak két percre tudod elfelejteni. Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját. És ahogy a drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, Te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért. (Coelho)

Inkább szenvedek, ahogy korábban szenvedtem, amikor elhagytak azok, akiket szerettem. Inkább nyalogatom a sebeimet, ahogy máskor is tettem. Egy ideig még gondolok rá, megkeseredek, és halálra untatom a barátaimat, mert képtelen leszek másról beszélni, mint arról, hogy elhagyott a feleségem. Majd megpróbálom megmagyarázni, mi történt, éjjel-nappal csak azzal foglalkozom, hogy újra meg újra átgondoljak minden pillanatot, amit együtt töltöttünk, a végén pedig arra a következtetésre jutok, hogy igenis rossz volt velem, velem, aki mindig csak arra törekedett, hogy neki jó legyen. Aztán lesznek más nőim. Ha megyek az utcán, minden pillanatban meglátok valakit, aki lehet, hogy ő. Reggeltől estig, estétől reggelig szenvedni fogok. Ez az állapot eltarthat hetekig, hónapokig, vagy akár egy évnél is tovább.
Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen és fog is még történni, ebben biztos vagyok. (Coelho)



Nem vagyok különleges, egy hétköznapi ember, hétköznapi gondolatokkal. Egyszerű életet éltem, nem állítottak nekem szobrot, a nevem hamarosan a feledés homályába vész, de egy tekintetben sokkal szerencsésebbnek mondhatom magam, mint bárki más: egész szívemmel és lelkemmel szerettem valaki, és nekem ez bőven elég. (The Notebook)

Nagyot dobbant a szívem, de nem akartam hinni neki. Már úgy éreztem, hogy megszabadultam mindentől, visszatérhetek a világba, és újra részt vehetek benne. Túl vagyok a nehezén - bár még hiányzik. (Coelho)


Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj. (Muller)


Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy. (Marai)


Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el? (Stephen King)


Amikor az ember boldog nincs kedve az irashoz....erthetetlen...mert sokkal jobb lenne a szep napokat,boldog perceket vissza olvasni, mint ezt ...ezt a....

2009. július 1., szerda

az enyem...

Faludy György

Tanuld meg ezt a versemet!

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.